Hát..elég hosszú szünet után szántam rá magam ismét az írásra.

De ugye jobb későn mint soha...a jó pap is holtig..stb..stb..

Nem szeretnék sokat kertelni, ezért gyorsan el is árulom, hogy Janó egy toronydaru. És szerelmes. Persze, ezt tudjátok már, hiszen a címből  kiderült, viszont az még nem, hogy a kezelőjébe, egy Enikő nevű hölgybe szerelmes Janó. És ezt egyáltalán nem az ujjamból szoptam, hanem álmodtam. Még úgy fél évvel ezelőtt. Az álom története körülbelül ennyi volt, amennyit már fentebb írtam, viszont felébredve az egész egy rendkívül izgalmas és gondolatébresztő szituáció benyomását keltette bennem. Még azon (ágy)melegében elképzeltem Enikőt nap mint nap felmászni Janó lépcsőin egészen a kezelőfülkéig, hogy utána órákig dolgozzanak együtt feszült figyelemmel mozdítva a kicsiny karokat, hogy csalafinta, okos áttételeken keresztül azok tonnás tömegeket mozgassanak, emeljenek kiszemelt helyükre milliméternyi pontossággal. ( Huhh..most viszont  elcsodálkoztam picit, hogy a millimétert kél L-lel kell írni, de hát bepirosította a szövegszerkesztő az 1 L-es verziómat, vagyis kétségtelenül így van. Már érdemes volt nekiállnom ennek a posztnak.. :)

Visszatérve Janóékra..még reggel is éreztem valamit az ötlet izgalmából és nagyszerűségéből ha némileg fakulóban is volt, és ennek hatására aznap el is kezdtem írni ezt a szösszenetet. De nagyon csak elkezdtem. Aztán úgy hagytam..elkezdve..és hagytam..hagytam..hagytam. Aztán megírtam a kerényis bejegyzést, és most meg egy ideje latolgatom újra, hogy hova lehetne kifuttatni Janó és Enikő románcát. Az biztos, hogy egy toronydaru, legyen az iszonyúan (alkatának megfelelő méretűen) szerelmes is, de ennek ellenére nagyon, nagyon, nagyon nehezen tudja csak kimutatni az érzelmeit. Hiszen jórészt hideg és merev vasból épül fel, meg egy kis műanyagból. Valami negatív érzelem sokkal egyszerűbben kifejezhető lenne, teszem azt ha gyűlölne valakit, akkor arra magasról ráejthetne "véletlenül" egy nehéz tárgyat. De a rajongás, a folyvást rágondolás, a reggeli lázas  jöjjönmárvégre - várakozás, az esti szomorú búcsú, a hétvégék lélekgyilkos őrjítő magánya..., mindezek egy daru (mi több...toronydaru) számára nehezen kifejezhető, bonyolult érzelmek. Nem mintha nem történtek volna már hasonló dolgok, például ez, amit Örkény István megörökített, de hát Örkény az Örkény. És már el is szégyelltem magam most, ahogy ismét elolvastam a telefonfülke történetét. Úgy vélem tehát most rövid tipródás után, hogy csökkentsük az átugorni kívánt magasságot, tegyük lejjebb a lécet és ne daruról szóljon a történet, hanem például pfff...öööhh.. mondjuk hajszárítóról? Nem, ez hülyeség. Maradjon csak a daru. Ez egy könyörtelen világ, ahol egy ilyen szerelem ugyan kifejezhetetlen és beteljesíthetetlen marad, de okuljunk mégis történetükön. Nosza, rajta hát:

Tehát Janó legyen mondjuk  egy CTT 121-es tipusú toronydaru 45 m magas, 55 m maximális gémkinyúlással, Enikő pedig egy huszonéves, sárgásan-borostyánosan barna szemű lány, aki éppen csak most végezte el a darukezelői tanfolyamot ( de azt színjelessel !), reggelenként amikor beül az irányítófülkébe, mielőtt a karokhoz nyúlna, zöld színű munkáskabátja belső zsebéből vastag hajgumit vesz elő, szájába veszi, miközben két kézzel hátranyúl és könnyű haját lófarokba fogja össze. Csavar rajta egyet,, bal kézzel megtartja, miközben jobbjával kiveszi szájából a hajgumit hogy ügyes mozdulattal  a hajára tekerje azt, így zabolázva meg huncut tincseit a munka közbeni röpködéstől - kószálástól. Janó különösen szerette ezt a mozdulatát. És utána a munka következett. Enikő és Janó is nagyon élvezte minden percét az együtt töltött időnek.  Miközben a lány karcsú kezének finom mozdulataival irányította, karokat emelve, elfordítva, joystickot döntve, gombokat nyomva, addig a hatalmas gépezet gémje süllyedt és emelkedett és fordult és szállt a levegőben a több tonnás beton vagy acél gerenda. Ahogy közeledett a lerakási ponthoz, a repülés meglassúdott, a lány mozdulatai finomabbak lettek, szája kissé elnyílt miközben koncentrált, Janó pedig elképesztő pontossággal, gyengéden rakta a kitűzött pontra a terhét, szinte hang se hallatszott, ahogy az a helyére került. Enikő felsóhajtott, becsukta a száját és megnyalta picit kiszáradt ajkait. És aztán újra emelés, süllyesztés, függesztés, emelés.. Így repültek az órák, a műszakok, miközben épült a ház, emelkedtek a falak. És egyszer csak elfogytak a gerendák és a téglák kazlai. Néhány munkás a törmeléket lapátolta, miközben egy brigád nekiállt, hogy szétszedje Janót. Egyáltalán nem volt ez jó érzés számára. Részben mert egy daru (főleg egy toronydaru) állni szeret, magasra nyújtózni, messzire látni a környező utcákon, parkok felett galambrajok röptét követni. Részben pedig mert nem Enikő volt az, aki szétbontotta alkatrészeire, hanem egy csapat hangos szavú munkás. A lány nem vett részt a munkában, mert épp szabadságon volt, barátjával az Adriánál töltöttek egy hetet. Gondolhatnánk, hogy egy ilyen szétszedés, a struktúra megbontása, szétcsavarozás, kocsira rakodás esetleg megváltoztatta Janó személyiségét, érzelmeit.

Mint például ebben a jelenetben a 2001 Űrodüsszeiából, (sajnálom, hogy magyarul nem találtam meg ) amikor Dave kikapcsolja HAL 9000-et az űrhajó számítógépét. Szedegeti ki sorban a gép paneljeit, miközben HAL megpróbálja lebeszélni erről. Logikusan, racionálisan, autonóm személyiségként érvel. És ahogy fogynak a modulok, csökkennek a képességei, úgy válik egyre primitívebbé, esendőbbé. Ami legjobban megragadt bennem, az HAL utolsó értelmes mondata:  "Dave...!....Félek ...! " HAL 9000 egy tökéletesen felépített, hibásan működő szuperszámítógép volt, ahogy mi mindannyian. Amikor elérkezik a vég, mindannyian félünk a sötétségtől, a semmibe hullástól, hogy egyszer csak hirtelen már nem leszünk. Épp az imént hallottam a rádióban, hogy a wikipédia nyilvánosságra hozta azt az 50 dolgot, személyt, amire 2017-ben az oldal látogatói a legnagyobb számban rákerestek. A számokat nem jegyeztem meg, II. Erzsébet királynő lett a 3. helyezett, Donald Trump a 2. A leggyakrabban beírt keresőszó viszont a HALÁL volt, főként hírességek - pl. Charles Manson halálához kapcsolódóan. Az embereket érdekli, izgatja, borzongatja az elmúlás. Felnőttként tisztában vagyunk saját halandóságunkkal, de mintha nem akarnánk tudni róla, vagy nem akarjuk elhinni. Igen, tudjuk, de nem hisszük. A napok és évek úgy peregnek mint a száraz homok az ökölbe szorított kézből. Loholunk a fontos dolgaink után, este megnézzük a híradót meg annak a jó kis sorozatnak az aktuális részét és lám vége is a napnak. Feküdjünk mert holnap további fontos dolgok és híradók várnak. És piszkosul meglepődünk, amikor hirtelen vége lesz. Ez pedig félelmetes... Nem a halál, hanem hogy képesek vagyunk olyan nagyvonalúan tékozolni az időnket, úgy élni mintha kifogyhatatlanok lennének a perceink. ( Azt hiszem ez majd alkalmasint megér egy külön bejegyzést.)

De nyugi, Janóval semmi ilyesmi sem történt. Szétszedve, pótkocsira pakolva is életben maradt és  ugyanúgy imádta Enikőt, vágyódott a közelségére, mint előtte. És a következő építkezésen vissza is zökkent minden a régi kerékvágásba, annyi különbséggel, hogy Enikő a kisebb munkaszünetekben mobiltelefonján a vőlegényével folytatott intim, véget nem érő beszélgetéseket a kezelőfülke magányában. Janó nem értette mindig pontosan miről is folyik a diskurzus, de így látatlanban is rendkívül ellenszenvesnek és utálatosnak érezte a nyikhajt a vonal másik végén. Úgy vélte egyáltalán nem illik Enikőhöz, viszont tudta hogy nem szólhat bele a lány döntéseibe. Örült hogy ott van vele, hogy érezheti az érintését, segítheti a munkáját, hogy szeretheti. Így szálltak vidáman a hetek és hónapok. Aztán egyszer csak már nem volt ott többé.

Életünk során számos fontos találkozás és emlékezetes esemény történik. Ezen események kitüntetett csoportja amikor ELŐSZÖR találkozunk valakivel, aki majdan életünk fontos szereplője lesz. Van hogy furcsán megdobban a szívünk, van hogy utána egész életünk során fel tudjuk idézni azt az érzést, amikor megpillantottuk. Vannak olyan helyzetek viszont, amelyek egyáltalán nem hagynak bennünk ilyen mély emléknyomot, nem dobban nagyot szív, nem szorul el torok, hiszen adott pillanatban nem sejtjük még, hogy az volt az UTOLSÓ találkozásunk valakivel aki életünk része volt. Akár napok vagy hetek múlva sem tudjuk már felidézni a pontos részleteket. Mert nem villant fel a figyelmeztető felirat: "VIGYÁZAT, UTOLSÓ TALÁLKOZÁS !" Vajon mit mondanánk vagy tennénk másként, ha ezt tudnánk?

Janó sem tudta, hogy azon a  forró nyári napon  utolsó közös óráikat töltik. Minden ugyanolyan volt mint előtte mindig. A munka végeztével Enikő lemászott a létrán, talán egy kicsivel hosszabban beszélgetett a kollégáival mint máskor, de ez végül is annyira nem volt furcsa,  utána hazament. És soha többé nem jött vissza. A férjével egy másik városba költöztek. Janónak új kezelője lett, aki ügyes volt és tapasztalt. Haladt az építkezés, emelkedtek a házak amerre csak jártak. Janó rövid kis sínpályáján gurult előre-hátra. Süllyedt, emelkedett a gémje, mozdította, helyükre tette a gerendákat ahogyan kellett. 

Többféleképpen is véget érhetne ez a kis történet, hiszen címében a "szerelem"  tüzet és szenvedélyt jósolt. Lehetne viharos és tragikus a végkimenetel összeomló vasszerkezettel összedőlt házzal, felszálló porfelhővel, riadtan felröppenő galambrajjal. De semmi ilyesmi nem történt, Janó tette a dolgát továbbra is szépen az elvárt módon. Mi mást is tehetett volna, hiszen csak egy daru volt, pontosabban toronydaru. Nem volt benne más, csak hideg és merev vas meg egy kis műanyag.