Nos..azt hiszem ezek olyan fontos kérdések, amelyeket mindannyiunknak fel kellene tennie saját magának, és megdöbbentően kevesen teszik mégis..
Lehetséges, hogy maga a kérdésfeltevés nem is teljesen helyes..
Jobb lenne a "Mit hiszek magamról, hogy ki vagyok" és a "mivé akarok válni abból amit most gondolok hogy éppen vagyok"
De hát ezek kicsit olyan nehézkesen hangoznának, ráadásul csapdákat is tartalmaznak, itt van mindjárt a "hiszek"..
Legtöbbünknek van egy önmagáról alkotott képe, amit részben testi, részben lelki-szellemi jegyek összességeként magáénak érez, jellemzőnek tart. Vajon mennyire tükrözi ez a kép a valóságot? Ráadásul ennek az önképnek is vannak rétegei. Adott pillanatban érezhetjük magunkat nagyon szépnek és jónak és erősnek és ügyesnek. Vagy pedig pillanatnyi hangulatunk, események, környezeti visszajelzések alapján egy siralmas csődtömegnek is.
Én az imént például nagyon elégedett voltam még magammal, amikor eldöntöttem, hogy elindítom azt a blogot, lelkem görcseit, igazgyöngyeit, salakját pedig idelapátolom a netre elétek, elém, magam alá...
Aztán most, hogy elkezdtem, már nem ennyire fényes a fentebb említett kép, mert bár a gondolati kincseknek és a gyöngyöknek úgy kellene ömleniük ujjaim alól, mint tehénből a trágya, de úgy néz ki, hogy már a legelején értelmezési zűrzavarba gabalyodtam és egy helyben toporgok...
Nahh szóval valójában nem a pillanatnyi hangulatunk diktálta önkép, melyet firtatni készülök, hanem az a mélyebben rejlő mag, lényünk nyugalomban lévő közepe, mely kizárólagos sajátossága Kovács Jánosnak, anyja neve: Béres Lilla, személyigazolvány száma: AU567711..stb.. ( melyek persze fiktív adatok, csupán jelezni kívántam hogy egyetlen emberre vonatkozik) és melybe szeretném beleásni magam, titkon remélve hogy egészen furcsa, érdekes és fontos helyekre is eljuthatok ezen a képzeletbeli alagúton át. Mint például Cecei Éva az Egri csillagokban. Itt latolgattam, hogy esetleg régészeti hasonlatot hozzak fel és egy csodálatos piramis kincses belsejébe tartson képzeletbeli utam, de úgy vélem, hogy a valóság inkább az egri alagúthoz áll közelebb, mely egy rommá lőtt, ostromlott vár belsejébe vezet.
A körülöttünk lévő világ ágyúi nap mint nap tüzelnek ránk, falak és bástyák omlanak. A rövid kis nyugalmas időszakokban szorgos-kétségbeesett kezek újjáépítenek védvonalakat, sáncokat. Felmentősereg nem várható. A kapituláció maga a halál.
Hát igen..végül is csak eljutottunk valahová, némi kacskaringókon át, kiderült, hogy ki is vagyok én:
ÉN EGY OSTROMLOTT VÁR VAGYOK
És egyébként ez a gondolat, mármint hogy a kapituláció maga a halál bár jól hangzik, de nem teljesen igaz, és igényelne még egy kis boncolgatást és megvitatást, de lehetséges, hogy ezt csak az áruló Hegedűs juttatta eszembe
Nos valójában nem ide készültem...
Szerintem hagyjuk békén inkább az egri hősöket, meg ezt a várat.
Fussunk neki még egyszer a kérdésnek: "Ki is vagyok én?"
Hát a Hókirályfi...
Tépelődtem picit, hogy milyen nevet is válasszak magamnak ebben a blogban. Végül úgy döntöttem, hogy nem rejtőzködöm s búvok holmi álnév sánca mögé, hanem elébetek(elébem) tárom a szomorú igazságot. Eric Berne, a tranzakció analízis pszichológiai irányzatának megteremtője fejtette ki Sorskönyv című művében, hogy mi mindent árul el rólunk az, hogy melyik a kedvenc mesénk. Mert mindannyiunknak van kedvenc meséje, amit hússzor-százszor kértük, hogy elmeséljenek nekünk szüleink, vagy olvastuk el magunk, vagy éppen vetítettünk le csikorgó diafilmen lesötétített szobában a falra kifeszített lepedőre, miközben milliónyi csillogó kis porszem lebegett a fényben. Ez..a kedvenc mese, a kiválasztott hős, akinek a helyébe álmodjuk-színezzük magunkat megmutatja, hogy kik is vagyunk belső gyermeki lényegünk szerint, mi több, az előttünk álló utat is kirajzolja.
Az én kedvenc mesém a Hókirálynő volt. A Hókirálynő messze északon él, és egy téli napon elrabol egy kisfiút, a szánján magával viszi a kastélyába, jéggé dermeszti a szívét, és ott élnek ketten a hideg, ragyogó jégpalotában.
Szóval most már tudod, ez vagyok én..mármint az elrabolt gyerek. Semmi sárkány, vagy hamuban sült pogácsa, semmi királykisasszony..csak hidegség, jég és csend. Nem igazán kapkodós, vagy bonyodalmas a történet, ahogyan az életem sem az. Csak már kissé megöregedtem, és jó lenne azt a jégszilánkot, ami a szívembe hatolt felolvasztani, és jó lenne végre felnőni...
Ez az, amit akarok...
És azt hiszem most hirtelen ennyit akartam kezdésként leírni...
....írtam még 2015 február 10-én és láttam hogy ez jó.. Élesítettem és nem is háborgattam egészen mostanáig, (2017. november 16-ig)amikor is hirtelen elő kellett kapni egy platformot, ahol egy többeket érdeklő ügyben írtam egy posztot. Persze nem nagy kunszt lett volna külön erre indítani egy blogot arról a régesrégi kis csapatról, de ez csak most, ebben a pillanatban jutott eszembe, Akkor meg, pusztán ökonómiai szemlélettől vezérelve nem akartam foglalni a blogoszférát, hiszen miért kezdjen az ember egy új füzetet, ha abba csupán egyetlen cikkecskét akar írni. Sokkal egyszerűbb alkalmasint a létező füzetünket megfordítani és a hátsó lapra leírni a kikívánkozó tartalmat. Ezt tettem hát, megfordítottam a füzetet. Most, hogy az említett üggyel kapcsolatban elmondtam a véleményemet, és akinek szándékában állt, az ugyancsak elmondhatta, ideje visszatérni a régi kerékvágásba. Kicsit átfésülgettem a szöveget és most újra beélesítem. Nem szeretnék ennek nagy feneket keríteni, van bennem persze exhibicionizmus, de talán az egész írás csak olyan számomra, mint amikor valaki az úton haladva megáll, egy kavicsot tesz az egyik kilométerkő tetejére és utána továbbmegy. Ahogy apró jelzés az a kavics, hogy ott járt kelt valaki aki imígyen hagyott nyomot a fizikai világban, úgy legyen óvatos jel ez a blog, hogy íme itt jártam keltem a világ eme virtuális szegletén és ezeket a betűket kedvem szerint egymás után raktam.
Hát így lesz....
