Vigyázat!!! Alábbi írásom nyomokban...mit nyomokban...nagy mennyiségben  okoskodást tartalmaz olyan témáról - a színházról - melyet csak amatőr szinten ismerek. Tudálékosságomra nem mentség, csupán magyarázat lehet, hogy egyrészt hajlamom van az ilyesmire, másrészt célom, hogy okfejtéseimmel a színházi munkát még nálam is kevésbé ismerők számára érthetővé tegyem a történteket. Persze lehetséges, hogy sokan úgy vélik épp eleget tudnak erről a témáról. Az ő kedvükért az okoskodós részeknél eltérő színt és betűtípust fogok használni, így azok a bekezdések tetszés szerint átugorhatók lesznek.

Előrebocsájtom, hogy - dacára a címválasztásnak - nem kívánok gúnyt űzni a #metoo név alatt világszerte összegyűlő, szexuális molesztálásukat nyilvánosságra hozó férfiak és nők szenvedéseiből és bátorságából. Ellenkezőleg, tisztelem őket és együtt érzek velük.  A szexuális abúzus megvallása olyan, mint a hurutos légcsőből felköhögött slejm: megkönnyebbülést hoz, de a környezetben viszolygást ébreszt. Akire pedig ráfröccsen.., nos az megnézheti magát utána. Kerülni fogják mint a leprást, kitörlik a mobilszámát a telefonokból, a nevét pedig csupa kisbetűvel írják be...stb...stb.

A helyzet az, hogy nekem is vannak tapasztalataim Keroval kapcsolatban,  a pedagógiai módszereiről, a munkastílusáról, a színészvezetéséről, a viselt dolgairól. Igaz, hogy nem teljesen friss keletűek ezek az élmények, de hát ugye ez az eddigiek alapján nem is szükséges. Sőt, az eltelt évtizedek bizonyos patinával vonhatják be a történeteket, zamatosabbá és izgalmasabbá téve azokat. 

1983 őszén találkoztunk először Gödöllőn, amikor jelentkeztem a GT-80 nevű amatőr színjátszó csoportba. Ő volt a rendező, a csoport vezetője, külsőségekben tökéletesen a mai Kerora emlékeztetően köpcös volt, kopasz, ugyanilyen szakállal, csak kevesebb ránccal. A csoport 8-12 főből állt, pedagógusok, egyetemisták, de volt köztünk villanyszerelő, építészmérnök,  gimnáziumi tanuló és kocsmáros is. Egyetlen dolog kötött össze mindannyiunkat: az hogy színházat akartunk csinálni. Gábor pedig segített ebben. Voltak már bizonyos tapasztalataim iskolai színjátszás terén, de bevallom akkoriban nem volt teljesen világos számomra hogy mit is csinál pontosan egy színházi rendező. Hisz ugye adott egy színdarab, a színészek pedig összeállnak, betanulják és eljátsszák. A végén meghajolnak, a közönség pedig tapsol. Minek ide még rendező? Talán ő az aki a próbák alatt végig ügyel a rendre, hogy mindenki jól viselkedjen, ne törjék ki az ablakot pl ? Az elkövetkező 5 évben Kerényi Miklós Gábor munkáját figyelve megértettem, hogy mit csinál egy rendező.

Heti két alkalommal volt próbánk, 2-3 óra esténként, de a bemutató közeledtével gyakrabban, sőt volt  hogy egész napokat dolgozott együtt a csapat. A próbák elején a bemelegítések biztosították, hogy a testünk, mint egyik fontos munkaeszközünk a színpadon kellően laza, de rugalmas és mozgékony legyen, a hangunk, mint másik fontos munkaeszközünk megfelelően telt, erős és a hátsó sorokban is (sőt adott esetben a művház túlsó fertályán is) jól hallható legyen, az elménk pedig, mint legfontosabb munkaeszközünk egybefogott, koncentrált, egymásra és a darabra hangolt állapotba kerüljön. Számos gyakorlat létezik mindezek elérésére az egyszerű tornamozdulatoktól a légzőgyakorlatokon, gyermekmondókákon, skálázásokon át a relaxációig. Csak ezt követően jött az érdemi munka, amikor az éppen aktuális darabon dolgoztunk. Megértettem, hogy a rendező viszonya az előadáshoz körülbelül olyan, mint a festőé az elkészült képhez. Az ecset, a vászon és a festékek hiába fognának össze, az eredményben nem sok köszönet lenne. A rendező megkeresi a darabot, elolvassa, kialakítja róla a koncepcióját, kiválasztja a szerepekre a színészeket, elképzeli hozzá a jelmezeket, zenét, világítást, esetleg koreográfiát. És már kész is az előadás. Legalábbis a rendező fejében. Utána már csak annyi a teendője, hogy mindezt fizikai síkon is megjeleníti. Megtervezi a próbafolyamatot az olvasópróbától a főpróbáig illetve bemutatóig. Az ő vászna a színpad, színei pedig a színészek. Most látom csak, hogy milyen érdekes  ez a hasonló szóalak a magyar nyelvben. A magyar színész színlel, szemben az angollal, aki cselekszik, és a némettel, aki játszik. No de vissza a tárgyhoz. A próbafolyamat végére a játékosok megértik és elfogadják a rendező koncepcióját és abban az általuk játszott karakter jellemét, motivációit. Képesek arra, hogy szövegükkel, hangsúlyaikkal, mozdulataikkal mindezeket megjelenítsék a színpadon. Nem csupán engedelmes, passzív eszközök persze, mert az már megint egy másik műfaj, úgy hívják bábszínház.

Az előadás létrehozása egy közös alkotófolyamat, melynek során formálódik a darab, és közben a rendező és a színész is alakul, csiszolódik. Mindenki érdekét az szolgálja, ha ebben a helyzetben a rendező  a domináns fél, aki erős kézzel irányít, a folyamatokat kézben tartja és összehangolja. Vannak kiosztott feladatok,  a professzionális színházakban különösen, de az amatőr színpadoknál is. Van felelőse a jelmezeknek, kellékeknek, világításnak. De az egyetlen és végső nagy felelős, aki azért felel hogy mindezek együtt működjenek és hogy általuk a színpadon megtörténhessen a varázslat, az a rendező. Ha nem gyullad ki a megfelelő pillanatban a megfelelő reflektor, ha nincs a helyén a..tudomisén.. kellék kitömött mormota, ha nem lép be az ajtón a szereplő a végszóra, akkor ez egy bosszantó momentum, ami megszakítja a próbafolyamatot, a játékosok kiesnek a szituációból, mindenki megáll, amíg valaki nem orvosolja a bajt. Aztán ilyenből van mondjuk zsinórban nyolc. Ezekre sokféleképpen lehet reagálni a kéréstől kezdve a szelíd ejnye-bejnyén át az üvöltésig. És a rendező reagál is...sokféleképpen. Nem az a célja hogy sértsen, hanem hogy motiváljon. Tisztában van a kontraszt és a dinamika használatával. Ha valaki állandóan ordít, akkor az semmivel sem jobb, mintha állandóan csak dünnyögne az orra alatt. Tehát a rendező kéréssel kezd, abból is a kedélyesebb hangvételűvel. Ezt követi azután a figyelmeztetés, az emeltebb hangú rászólás, és ha közel a bemutató, vagy ismétlődik a szóvá tett hiányosság és ezek miatt feszül a hangulat, akkor bizony jöhet a durva üvöltözés, a nagyon durva üvöltözés is akár. Ami azt illeti, hosszú évek  kemény munkájának köszönhetően én is megtanultam kiereszteni a hangomat, ennek később tanárként nagy hasznát is vettem. Fontos szerepe van a technikának, hogy hova és hogyan veszi az ember a levegőt, hogyan támasztja meg a hangot, és ugye gyakorlás... gyakorlás... gyakorlás. Ismeretségünk alatt számos alkalommal hallottam Gábort üvölteni. Soha sem irányult ez ellenünk, soha sem éreztem belőle megalázást vagy fenyegetést. Amúgy meg szóval gyilkolni pianóban és kedvesen is lehet, ha valakinek ez a célja. Egyetlen alkalommal voltam tanúja egy komoly verbális csetepaténak. Veszprémben voltunk, valamilyen színjátszó fesztiválon és a zsűri véleményezte az előadásunkat. Az egyik zsűritaggal keveredtek kemény szóváltásba az előadásunkkal kapcsolatban.  Kerényi nem habozott konfrontálódni, hogy megvédje a darabot. A tartalmi mondanivaló már emlékeim homályába vész, hogy pontosan mi is hangzott el nem tudom, de olyan regiszterben és decibellel még nem hallottam embert ordítani, mint amit  Gábor produkált. Akkor nagyon szerettem volna éppen valahol máshol lenni. A "vitapartnerről"  viszonylag keveset tudtam, de az kiderült, hogy a zsűrizést kedvező alkalomnak érezte arra, hogy korábbi vélt vagy valós sérelmeiért törlesszen Gábornak. Az illetőt amúgy Paál Istinek hívták, akkoriban ő igazgatta a Veszprémi Petőfi Színházat.

Egyébiránt én csak egy kicsi ám lelkes fogaskereke voltam a gépezetnek, de számos színpadi produkció létrehozásában és előadásában rész vettem Gábor irányítása alatt. Volt köztük április 4-i műsor, Scwajda György, Eörsi István darabjai, Arany János ballada, de Gábor által írt mesejáték is. Rendszeresen felléptünk velük Gödöllőn, és a környező kis falvak kultúrházainak színpadán, budapesti művelődési házakban és amatőr színjátszó fesztiválokon szerte az országban. Órákat zötykölődtünk az egyetem öreg robur buszával, hogy aztán jöjjön a díszletpakolás, építés, előadás, majd bontás, pakolás vissza az autóra és döcögés haza. Cseppet sem éreztük fárasztónak vagy megerőltetőnek ezeket, mert a csoportban jó volt a hangulat. Gyakran összejöttünk valamelyik csoporttag lakásán bulizni, olyan is volt hogy Gáboréknál. Rengeteget beszélgettünk, vitáztunk, megváltottuk a világot. Több nyáron is volt hogy együtt töltöttünk egy hetet valamilyen kempingben, ahol már a következő évi darabbal foglalkoztunk, közben rengeteg bulival, játékkal. Gábor családdal együtt érkezett. Akkoriban még mindenkit másképp hívtak : a feleségét Áginak, a körülöttünk futkosó kis fiait becenevükön Vidrának és Hódinak, no és persze ő sem volt még Kero, csak egyszerűen Gábor. Boldog és gondtalan időszak volt az számomra, sok mindent megtanultam közben önmagamról, a színházról és a világról. Épültem, fejlődtem. Valószínűleg más ember lennék most, ha ez kimarad az életemből. A tanultakat alkalmazhattam a későbbiekben tanárként, amatőr színpadi rendezőként és cégvezetőként is. Nem lehetek eléggé hálás mindazért, amit azokban az években Kerényi Miklós Gábortól és a színházi csoporttól kaptam.

És hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy ezeket leírjam most? Ráadásul a saját, egyáltalán nem a nyilvánosságnak írt, szöszmötölős, mostohán kezelt blogomon? Néhány hete, a körülötte kialakult botrány kirobbanása óta várom, hogy az ünnepelt rendező és színiigazgató közeli barátai, tanítványai, rajongói közül valaki, bárki esetleg óvatosan szóvá teszi, megjegyzi, nyilvánosságra hozza,  hogy dacára vádaknak és facebookos nyílt leveleknek és botránynak, mégis mellette áll, tiszteli és szereti őt. Vártam, de hiába, csak a lapítás megy. Nem hiszem pedig hogy egy annyira moslék emberről lenne szó, akit titokban mindenki gyűlöl, és akik eddig a kezét szorongatták, barátjuknak nevezték, tapsoltak neki, azok ezt mind csupán megfélemlítés hatására művelték volna. Vagy hogy megtévesztette őket és mostanáig azt hitték hogy egy cukorfalat, kenyérre kenhető, finom ember, de most lám  kiderült a csúf igazság...

Nem tagadható, hogy Kerényi egy határozott, domináns személyiség. A színház, az előadás érdekében... Bocsánat, rosszul írtam, a  Színház, és az Előadás érdekében képes durva lenni és erőszakos. Bizonyára voltak olyanok, akiket megbántott, leüvöltött, a lelkükbe gázolt. Kiderült, hogy olyan is akadt, akit  elfenekelt. Ez bizony nem szép dolog. De ne vegyük már egy kalap alá a  martonlászlókkal, akik hatalmukat egyszerűen szexuális zsákmányszerzésre használták. Kerényi nagyvad, de nem szexuális ragadozó.

Ami meg a mókusjancsit illeti, akit az rtl számtalanszor idézett, hogy ő Keronak a barátja, de most bizony kitörölte a számát a telefonjából, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy - bár nem hívtam már vagy harminc éve -  de még mindig emlékszem Gáborék Lehel téri lakásának vezetékes számára. Ő meg kitörölte a telefonjából...nahát... most hová szarjak?

Nos...hirtelen ennyit szerettem volna leírni ezzel a témával kapcsolatban.

Upssz..még valami azért eszembe jutott. Van azért valami...egyvalami, amit így több mint 30 év elteltével sem tudok feldolgozni és megbocsátani Keronak. Volt egy kis dal, amit írt, és első GT-80-as fellépésemkor kórusban előadtuk az egyik színdarab bevezető jelenetében:

Ez itt a GT-80 csapata,

Reméljük kedvünk rátok ragada,

Ezért hát kérünk néző tapsra fel,

Mert különben jó kedélyünk elszelel !

Ez a "ragada"..hát ez nagyon durva volt, talán ezt mégsem kellett volna...

Őze Árpád