Hát..elég hosszú szünet után szántam rá magam ismét az írásra.

De ugye jobb későn mint soha...a jó pap is holtig..stb..stb..

Nem szeretnék sokat kertelni, ezért gyorsan el is árulom, hogy Janó egy toronydaru. És szerelmes. Persze, ezt tudjátok már, hiszen a címből  kiderült, viszont az még nem, hogy a kezelőjébe, egy Enikő nevű hölgybe szerelmes Janó. És ezt egyáltalán nem az ujjamból szoptam, hanem álmodtam. Még úgy fél évvel ezelőtt. Az álom története körülbelül ennyi volt, amennyit már fentebb írtam, viszont felébredve az egész egy rendkívül izgalmas és gondolatébresztő szituáció benyomását keltette bennem. Még azon (ágy)melegében elképzeltem Enikőt nap mint nap felmászni Janó lépcsőin egészen a kezelőfülkéig, hogy utána órákig dolgozzanak együtt feszült figyelemmel mozdítva a kicsiny karokat, hogy csalafinta, okos áttételeken keresztül azok tonnás tömegeket mozgassanak, emeljenek kiszemelt helyükre milliméternyi pontossággal. ( Huhh..most viszont  elcsodálkoztam picit, hogy a millimétert kél L-lel kell írni, de hát bepirosította a szövegszerkesztő az 1 L-es verziómat, vagyis kétségtelenül így van. Már érdemes volt nekiállnom ennek a posztnak.. :)

Visszatérve Janóékra..még reggel is éreztem valamit az ötlet izgalmából és nagyszerűségéből ha némileg fakulóban is volt, és ennek hatására aznap el is kezdtem írni ezt a szösszenetet. De nagyon csak elkezdtem. Aztán úgy hagytam..elkezdve..és hagytam..hagytam..hagytam. Aztán megírtam a kerényis bejegyzést, és most meg egy ideje latolgatom újra, hogy hova lehetne kifuttatni Janó és Enikő románcát. Az biztos, hogy egy toronydaru, legyen az iszonyúan (alkatának megfelelő méretűen) szerelmes is, de ennek ellenére nagyon, nagyon, nagyon nehezen tudja csak kimutatni az érzelmeit. Hiszen jórészt hideg és merev vasból épül fel, meg egy kis műanyagból. Valami negatív érzelem sokkal egyszerűbben kifejezhető lenne, teszem azt ha gyűlölne valakit, akkor arra magasról ráejthetne "véletlenül" egy nehéz tárgyat. De a rajongás, a folyvást rágondolás, a reggeli lázas  jöjjönmárvégre - várakozás, az esti szomorú búcsú, a hétvégék lélekgyilkos őrjítő magánya..., mindezek egy daru (mi több...toronydaru) számára nehezen kifejezhető, bonyolult érzelmek. Nem mintha nem történtek volna már hasonló dolgok, például ez, amit Örkény István megörökített, de hát Örkény az Örkény. És már el is szégyelltem magam most, ahogy ismét elolvastam a telefonfülke történetét. Úgy vélem tehát most rövid tipródás után, hogy csökkentsük az átugorni kívánt magasságot, tegyük lejjebb a lécet és ne daruról szóljon a történet, hanem például pfff...öööhh.. mondjuk hajszárítóról? Nem, ez hülyeség. Maradjon csak a daru. Ez egy könyörtelen világ, ahol egy ilyen szerelem ugyan kifejezhetetlen és beteljesíthetetlen marad, de okuljunk mégis történetükön. Nosza, rajta hát:

Tehát Janó legyen mondjuk  egy CTT 121-es tipusú toronydaru 45 m magas, 55 m maximális gémkinyúlással, Enikő pedig egy huszonéves, sárgásan-borostyánosan barna szemű lány, aki éppen csak most végezte el a darukezelői tanfolyamot ( de azt színjelessel !), reggelenként amikor beül az irányítófülkébe, mielőtt a karokhoz nyúlna, zöld színű munkáskabátja belső zsebéből vastag hajgumit vesz elő, szájába veszi, miközben két kézzel hátranyúl és könnyű haját lófarokba fogja össze. Csavar rajta egyet,, bal kézzel megtartja, miközben jobbjával kiveszi szájából a hajgumit hogy ügyes mozdulattal  a hajára tekerje azt, így zabolázva meg huncut tincseit a munka közbeni röpködéstől - kószálástól. Janó különösen szerette ezt a mozdulatát. És utána a munka következett. Enikő és Janó is nagyon élvezte minden percét az együtt töltött időnek.  Miközben a lány karcsú kezének finom mozdulataival irányította, karokat emelve, elfordítva, joystickot döntve, gombokat nyomva, addig a hatalmas gépezet gémje süllyedt és emelkedett és fordult és szállt a levegőben a több tonnás beton vagy acél gerenda. Ahogy közeledett a lerakási ponthoz, a repülés meglassúdott, a lány mozdulatai finomabbak lettek, szája kissé elnyílt miközben koncentrált, Janó pedig elképesztő pontossággal, gyengéden rakta a kitűzött pontra a terhét, szinte hang se hallatszott, ahogy az a helyére került. Enikő felsóhajtott, becsukta a száját és megnyalta picit kiszáradt ajkait. És aztán újra emelés, süllyesztés, függesztés, emelés.. Így repültek az órák, a műszakok, miközben épült a ház, emelkedtek a falak. És egyszer csak elfogytak a gerendák és a téglák kazlai. Néhány munkás a törmeléket lapátolta, miközben egy brigád nekiállt, hogy szétszedje Janót. Egyáltalán nem volt ez jó érzés számára. Részben mert egy daru (főleg egy toronydaru) állni szeret, magasra nyújtózni, messzire látni a környező utcákon, parkok felett galambrajok röptét követni. Részben pedig mert nem Enikő volt az, aki szétbontotta alkatrészeire, hanem egy csapat hangos szavú munkás. A lány nem vett részt a munkában, mert épp szabadságon volt, barátjával az Adriánál töltöttek egy hetet. Gondolhatnánk, hogy egy ilyen szétszedés, a struktúra megbontása, szétcsavarozás, kocsira rakodás esetleg megváltoztatta Janó személyiségét, érzelmeit.

Mint például ebben a jelenetben a 2001 Űrodüsszeiából, (sajnálom, hogy magyarul nem találtam meg ) amikor Dave kikapcsolja HAL 9000-et az űrhajó számítógépét. Szedegeti ki sorban a gép paneljeit, miközben HAL megpróbálja lebeszélni erről. Logikusan, racionálisan, autonóm személyiségként érvel. És ahogy fogynak a modulok, csökkennek a képességei, úgy válik egyre primitívebbé, esendőbbé. Ami legjobban megragadt bennem, az HAL utolsó értelmes mondata:  "Dave...!....Félek ...! " HAL 9000 egy tökéletesen felépített, hibásan működő szuperszámítógép volt, ahogy mi mindannyian. Amikor elérkezik a vég, mindannyian félünk a sötétségtől, a semmibe hullástól, hogy egyszer csak hirtelen már nem leszünk. Épp az imént hallottam a rádióban, hogy a wikipédia nyilvánosságra hozta azt az 50 dolgot, személyt, amire 2017-ben az oldal látogatói a legnagyobb számban rákerestek. A számokat nem jegyeztem meg, II. Erzsébet királynő lett a 3. helyezett, Donald Trump a 2. A leggyakrabban beírt keresőszó viszont a HALÁL volt, főként hírességek - pl. Charles Manson halálához kapcsolódóan. Az embereket érdekli, izgatja, borzongatja az elmúlás. Felnőttként tisztában vagyunk saját halandóságunkkal, de mintha nem akarnánk tudni róla, vagy nem akarjuk elhinni. Igen, tudjuk, de nem hisszük. A napok és évek úgy peregnek mint a száraz homok az ökölbe szorított kézből. Loholunk a fontos dolgaink után, este megnézzük a híradót meg annak a jó kis sorozatnak az aktuális részét és lám vége is a napnak. Feküdjünk mert holnap további fontos dolgok és híradók várnak. És piszkosul meglepődünk, amikor hirtelen vége lesz. Ez pedig félelmetes... Nem a halál, hanem hogy képesek vagyunk olyan nagyvonalúan tékozolni az időnket, úgy élni mintha kifogyhatatlanok lennének a perceink. ( Azt hiszem ez majd alkalmasint megér egy külön bejegyzést.)

De nyugi, Janóval semmi ilyesmi sem történt. Szétszedve, pótkocsira pakolva is életben maradt és  ugyanúgy imádta Enikőt, vágyódott a közelségére, mint előtte. És a következő építkezésen vissza is zökkent minden a régi kerékvágásba, annyi különbséggel, hogy Enikő a kisebb munkaszünetekben mobiltelefonján a vőlegényével folytatott intim, véget nem érő beszélgetéseket a kezelőfülke magányában. Janó nem értette mindig pontosan miről is folyik a diskurzus, de így látatlanban is rendkívül ellenszenvesnek és utálatosnak érezte a nyikhajt a vonal másik végén. Úgy vélte egyáltalán nem illik Enikőhöz, viszont tudta hogy nem szólhat bele a lány döntéseibe. Örült hogy ott van vele, hogy érezheti az érintését, segítheti a munkáját, hogy szeretheti. Így szálltak vidáman a hetek és hónapok. Aztán egyszer csak már nem volt ott többé.

Életünk során számos fontos találkozás és emlékezetes esemény történik. Ezen események kitüntetett csoportja amikor ELŐSZÖR találkozunk valakivel, aki majdan életünk fontos szereplője lesz. Van hogy furcsán megdobban a szívünk, van hogy utána egész életünk során fel tudjuk idézni azt az érzést, amikor megpillantottuk. Vannak olyan helyzetek viszont, amelyek egyáltalán nem hagynak bennünk ilyen mély emléknyomot, nem dobban nagyot szív, nem szorul el torok, hiszen adott pillanatban nem sejtjük még, hogy az volt az UTOLSÓ találkozásunk valakivel aki életünk része volt. Akár napok vagy hetek múlva sem tudjuk már felidézni a pontos részleteket. Mert nem villant fel a figyelmeztető felirat: "VIGYÁZAT, UTOLSÓ TALÁLKOZÁS !" Vajon mit mondanánk vagy tennénk másként, ha ezt tudnánk?

Janó sem tudta, hogy azon a  forró nyári napon  utolsó közös óráikat töltik. Minden ugyanolyan volt mint előtte mindig. A munka végeztével Enikő lemászott a létrán, talán egy kicsivel hosszabban beszélgetett a kollégáival mint máskor, de ez végül is annyira nem volt furcsa,  utána hazament. És soha többé nem jött vissza. A férjével egy másik városba költöztek. Janónak új kezelője lett, aki ügyes volt és tapasztalt. Haladt az építkezés, emelkedtek a házak amerre csak jártak. Janó rövid kis sínpályáján gurult előre-hátra. Süllyedt, emelkedett a gémje, mozdította, helyükre tette a gerendákat ahogyan kellett. 

Többféleképpen is véget érhetne ez a kis történet, hiszen címében a "szerelem"  tüzet és szenvedélyt jósolt. Lehetne viharos és tragikus a végkimenetel összeomló vasszerkezettel összedőlt házzal, felszálló porfelhővel, riadtan felröppenő galambrajjal. De semmi ilyesmi nem történt, Janó tette a dolgát továbbra is szépen az elvárt módon. Mi mást is tehetett volna, hiszen csak egy daru volt, pontosabban toronydaru. Nem volt benne más, csak hideg és merev vas meg egy kis műanyag.

Vigyázat!!! Alábbi írásom nyomokban...mit nyomokban...nagy mennyiségben  okoskodást tartalmaz olyan témáról - a színházról - melyet csak amatőr szinten ismerek. Tudálékosságomra nem mentség, csupán magyarázat lehet, hogy egyrészt hajlamom van az ilyesmire, másrészt célom, hogy okfejtéseimmel a színházi munkát még nálam is kevésbé ismerők számára érthetővé tegyem a történteket. Persze lehetséges, hogy sokan úgy vélik épp eleget tudnak erről a témáról. Az ő kedvükért az okoskodós részeknél eltérő színt és betűtípust fogok használni, így azok a bekezdések tetszés szerint átugorhatók lesznek.

Előrebocsájtom, hogy - dacára a címválasztásnak - nem kívánok gúnyt űzni a #metoo név alatt világszerte összegyűlő, szexuális molesztálásukat nyilvánosságra hozó férfiak és nők szenvedéseiből és bátorságából. Ellenkezőleg, tisztelem őket és együtt érzek velük.  A szexuális abúzus megvallása olyan, mint a hurutos légcsőből felköhögött slejm: megkönnyebbülést hoz, de a környezetben viszolygást ébreszt. Akire pedig ráfröccsen.., nos az megnézheti magát utána. Kerülni fogják mint a leprást, kitörlik a mobilszámát a telefonokból, a nevét pedig csupa kisbetűvel írják be...stb...stb.

A helyzet az, hogy nekem is vannak tapasztalataim Keroval kapcsolatban,  a pedagógiai módszereiről, a munkastílusáról, a színészvezetéséről, a viselt dolgairól. Igaz, hogy nem teljesen friss keletűek ezek az élmények, de hát ugye ez az eddigiek alapján nem is szükséges. Sőt, az eltelt évtizedek bizonyos patinával vonhatják be a történeteket, zamatosabbá és izgalmasabbá téve azokat. 

1983 őszén találkoztunk először Gödöllőn, amikor jelentkeztem a GT-80 nevű amatőr színjátszó csoportba. Ő volt a rendező, a csoport vezetője, külsőségekben tökéletesen a mai Kerora emlékeztetően köpcös volt, kopasz, ugyanilyen szakállal, csak kevesebb ránccal. A csoport 8-12 főből állt, pedagógusok, egyetemisták, de volt köztünk villanyszerelő, építészmérnök,  gimnáziumi tanuló és kocsmáros is. Egyetlen dolog kötött össze mindannyiunkat: az hogy színházat akartunk csinálni. Gábor pedig segített ebben. Voltak már bizonyos tapasztalataim iskolai színjátszás terén, de bevallom akkoriban nem volt teljesen világos számomra hogy mit is csinál pontosan egy színházi rendező. Hisz ugye adott egy színdarab, a színészek pedig összeállnak, betanulják és eljátsszák. A végén meghajolnak, a közönség pedig tapsol. Minek ide még rendező? Talán ő az aki a próbák alatt végig ügyel a rendre, hogy mindenki jól viselkedjen, ne törjék ki az ablakot pl ? Az elkövetkező 5 évben Kerényi Miklós Gábor munkáját figyelve megértettem, hogy mit csinál egy rendező.

Heti két alkalommal volt próbánk, 2-3 óra esténként, de a bemutató közeledtével gyakrabban, sőt volt  hogy egész napokat dolgozott együtt a csapat. A próbák elején a bemelegítések biztosították, hogy a testünk, mint egyik fontos munkaeszközünk a színpadon kellően laza, de rugalmas és mozgékony legyen, a hangunk, mint másik fontos munkaeszközünk megfelelően telt, erős és a hátsó sorokban is (sőt adott esetben a művház túlsó fertályán is) jól hallható legyen, az elménk pedig, mint legfontosabb munkaeszközünk egybefogott, koncentrált, egymásra és a darabra hangolt állapotba kerüljön. Számos gyakorlat létezik mindezek elérésére az egyszerű tornamozdulatoktól a légzőgyakorlatokon, gyermekmondókákon, skálázásokon át a relaxációig. Csak ezt követően jött az érdemi munka, amikor az éppen aktuális darabon dolgoztunk. Megértettem, hogy a rendező viszonya az előadáshoz körülbelül olyan, mint a festőé az elkészült képhez. Az ecset, a vászon és a festékek hiába fognának össze, az eredményben nem sok köszönet lenne. A rendező megkeresi a darabot, elolvassa, kialakítja róla a koncepcióját, kiválasztja a szerepekre a színészeket, elképzeli hozzá a jelmezeket, zenét, világítást, esetleg koreográfiát. És már kész is az előadás. Legalábbis a rendező fejében. Utána már csak annyi a teendője, hogy mindezt fizikai síkon is megjeleníti. Megtervezi a próbafolyamatot az olvasópróbától a főpróbáig illetve bemutatóig. Az ő vászna a színpad, színei pedig a színészek. Most látom csak, hogy milyen érdekes  ez a hasonló szóalak a magyar nyelvben. A magyar színész színlel, szemben az angollal, aki cselekszik, és a némettel, aki játszik. No de vissza a tárgyhoz. A próbafolyamat végére a játékosok megértik és elfogadják a rendező koncepcióját és abban az általuk játszott karakter jellemét, motivációit. Képesek arra, hogy szövegükkel, hangsúlyaikkal, mozdulataikkal mindezeket megjelenítsék a színpadon. Nem csupán engedelmes, passzív eszközök persze, mert az már megint egy másik műfaj, úgy hívják bábszínház.

Az előadás létrehozása egy közös alkotófolyamat, melynek során formálódik a darab, és közben a rendező és a színész is alakul, csiszolódik. Mindenki érdekét az szolgálja, ha ebben a helyzetben a rendező  a domináns fél, aki erős kézzel irányít, a folyamatokat kézben tartja és összehangolja. Vannak kiosztott feladatok,  a professzionális színházakban különösen, de az amatőr színpadoknál is. Van felelőse a jelmezeknek, kellékeknek, világításnak. De az egyetlen és végső nagy felelős, aki azért felel hogy mindezek együtt működjenek és hogy általuk a színpadon megtörténhessen a varázslat, az a rendező. Ha nem gyullad ki a megfelelő pillanatban a megfelelő reflektor, ha nincs a helyén a..tudomisén.. kellék kitömött mormota, ha nem lép be az ajtón a szereplő a végszóra, akkor ez egy bosszantó momentum, ami megszakítja a próbafolyamatot, a játékosok kiesnek a szituációból, mindenki megáll, amíg valaki nem orvosolja a bajt. Aztán ilyenből van mondjuk zsinórban nyolc. Ezekre sokféleképpen lehet reagálni a kéréstől kezdve a szelíd ejnye-bejnyén át az üvöltésig. És a rendező reagál is...sokféleképpen. Nem az a célja hogy sértsen, hanem hogy motiváljon. Tisztában van a kontraszt és a dinamika használatával. Ha valaki állandóan ordít, akkor az semmivel sem jobb, mintha állandóan csak dünnyögne az orra alatt. Tehát a rendező kéréssel kezd, abból is a kedélyesebb hangvételűvel. Ezt követi azután a figyelmeztetés, az emeltebb hangú rászólás, és ha közel a bemutató, vagy ismétlődik a szóvá tett hiányosság és ezek miatt feszül a hangulat, akkor bizony jöhet a durva üvöltözés, a nagyon durva üvöltözés is akár. Ami azt illeti, hosszú évek  kemény munkájának köszönhetően én is megtanultam kiereszteni a hangomat, ennek később tanárként nagy hasznát is vettem. Fontos szerepe van a technikának, hogy hova és hogyan veszi az ember a levegőt, hogyan támasztja meg a hangot, és ugye gyakorlás... gyakorlás... gyakorlás. Ismeretségünk alatt számos alkalommal hallottam Gábort üvölteni. Soha sem irányult ez ellenünk, soha sem éreztem belőle megalázást vagy fenyegetést. Amúgy meg szóval gyilkolni pianóban és kedvesen is lehet, ha valakinek ez a célja. Egyetlen alkalommal voltam tanúja egy komoly verbális csetepaténak. Veszprémben voltunk, valamilyen színjátszó fesztiválon és a zsűri véleményezte az előadásunkat. Az egyik zsűritaggal keveredtek kemény szóváltásba az előadásunkkal kapcsolatban.  Kerényi nem habozott konfrontálódni, hogy megvédje a darabot. A tartalmi mondanivaló már emlékeim homályába vész, hogy pontosan mi is hangzott el nem tudom, de olyan regiszterben és decibellel még nem hallottam embert ordítani, mint amit  Gábor produkált. Akkor nagyon szerettem volna éppen valahol máshol lenni. A "vitapartnerről"  viszonylag keveset tudtam, de az kiderült, hogy a zsűrizést kedvező alkalomnak érezte arra, hogy korábbi vélt vagy valós sérelmeiért törlesszen Gábornak. Az illetőt amúgy Paál Istinek hívták, akkoriban ő igazgatta a Veszprémi Petőfi Színházat.

Egyébiránt én csak egy kicsi ám lelkes fogaskereke voltam a gépezetnek, de számos színpadi produkció létrehozásában és előadásában rész vettem Gábor irányítása alatt. Volt köztük április 4-i műsor, Scwajda György, Eörsi István darabjai, Arany János ballada, de Gábor által írt mesejáték is. Rendszeresen felléptünk velük Gödöllőn, és a környező kis falvak kultúrházainak színpadán, budapesti művelődési házakban és amatőr színjátszó fesztiválokon szerte az országban. Órákat zötykölődtünk az egyetem öreg robur buszával, hogy aztán jöjjön a díszletpakolás, építés, előadás, majd bontás, pakolás vissza az autóra és döcögés haza. Cseppet sem éreztük fárasztónak vagy megerőltetőnek ezeket, mert a csoportban jó volt a hangulat. Gyakran összejöttünk valamelyik csoporttag lakásán bulizni, olyan is volt hogy Gáboréknál. Rengeteget beszélgettünk, vitáztunk, megváltottuk a világot. Több nyáron is volt hogy együtt töltöttünk egy hetet valamilyen kempingben, ahol már a következő évi darabbal foglalkoztunk, közben rengeteg bulival, játékkal. Gábor családdal együtt érkezett. Akkoriban még mindenkit másképp hívtak : a feleségét Áginak, a körülöttünk futkosó kis fiait becenevükön Vidrának és Hódinak, no és persze ő sem volt még Kero, csak egyszerűen Gábor. Boldog és gondtalan időszak volt az számomra, sok mindent megtanultam közben önmagamról, a színházról és a világról. Épültem, fejlődtem. Valószínűleg más ember lennék most, ha ez kimarad az életemből. A tanultakat alkalmazhattam a későbbiekben tanárként, amatőr színpadi rendezőként és cégvezetőként is. Nem lehetek eléggé hálás mindazért, amit azokban az években Kerényi Miklós Gábortól és a színházi csoporttól kaptam.

És hogy miért is éreztem szükségét annak, hogy ezeket leírjam most? Ráadásul a saját, egyáltalán nem a nyilvánosságnak írt, szöszmötölős, mostohán kezelt blogomon? Néhány hete, a körülötte kialakult botrány kirobbanása óta várom, hogy az ünnepelt rendező és színiigazgató közeli barátai, tanítványai, rajongói közül valaki, bárki esetleg óvatosan szóvá teszi, megjegyzi, nyilvánosságra hozza,  hogy dacára vádaknak és facebookos nyílt leveleknek és botránynak, mégis mellette áll, tiszteli és szereti őt. Vártam, de hiába, csak a lapítás megy. Nem hiszem pedig hogy egy annyira moslék emberről lenne szó, akit titokban mindenki gyűlöl, és akik eddig a kezét szorongatták, barátjuknak nevezték, tapsoltak neki, azok ezt mind csupán megfélemlítés hatására művelték volna. Vagy hogy megtévesztette őket és mostanáig azt hitték hogy egy cukorfalat, kenyérre kenhető, finom ember, de most lám  kiderült a csúf igazság...

Nem tagadható, hogy Kerényi egy határozott, domináns személyiség. A színház, az előadás érdekében... Bocsánat, rosszul írtam, a  Színház, és az Előadás érdekében képes durva lenni és erőszakos. Bizonyára voltak olyanok, akiket megbántott, leüvöltött, a lelkükbe gázolt. Kiderült, hogy olyan is akadt, akit  elfenekelt. Ez bizony nem szép dolog. De ne vegyük már egy kalap alá a  martonlászlókkal, akik hatalmukat egyszerűen szexuális zsákmányszerzésre használták. Kerényi nagyvad, de nem szexuális ragadozó.

Ami meg a mókusjancsit illeti, akit az rtl számtalanszor idézett, hogy ő Keronak a barátja, de most bizony kitörölte a számát a telefonjából, ezzel kapcsolatban csak azt tudom mondani, hogy - bár nem hívtam már vagy harminc éve -  de még mindig emlékszem Gáborék Lehel téri lakásának vezetékes számára. Ő meg kitörölte a telefonjából...nahát... most hová szarjak?

Nos...hirtelen ennyit szerettem volna leírni ezzel a témával kapcsolatban.

Upssz..még valami azért eszembe jutott. Van azért valami...egyvalami, amit így több mint 30 év elteltével sem tudok feldolgozni és megbocsátani Keronak. Volt egy kis dal, amit írt, és első GT-80-as fellépésemkor kórusban előadtuk az egyik színdarab bevezető jelenetében:

Ez itt a GT-80 csapata,

Reméljük kedvünk rátok ragada,

Ezért hát kérünk néző tapsra fel,

Mert különben jó kedélyünk elszelel !

Ez a "ragada"..hát ez nagyon durva volt, talán ezt mégsem kellett volna...

Őze Árpád

Nos itt vagyunk megint..

Az előző bejegyzéseimet követően, miután tisztáztam, hogy ki kicsoda, és hogy mit is csinálok itt, úgy szándékoztam, hogy akkor elkezdem előásni az emlékeimet a gyermekkoromból, hogy így évtizedek élményei és tapasztalásai után mennyiben mások, mit üzennek, mire tanítanak.

Azonban az élet közbeszólt, pontosabban egy álom, amit most éjjel éltem meg, és most úgy érzem útvonalat és irányt mutat, hát muszáj leírnom. Eredetileg egyébként, hónapokig érlelve az elképzelést erről a blogról, más címet terveztem neki. Szándékom szerint az álmaimat akartam összegyűjteni benne és megkísérelni értelmezni őket. Az "Álmoskönyv" cím az ugye már foglalt Krúdy Gyula által, maradt volna az "Álmosfüzet" ami legalább olyan jó, és egyúttal utalt volna arra a kis füzetkére is, melynek minden tisztességes, álmainak jelentőséget tulajdonító ember éjjeliszekrényében ott kellene lapulnia egy íróeszköz társaságában, és amelybe ébredés-felriadás után a csalóka álmok még elröppenésük-elhalványulásuk előtt foglyul ejthetők, hasonlatosan a rovarász lepkegyűjtő hálójához. A lényeges momentumok hevenyészett rögzítése után aztán akár vissza is aludhat az álmodó - folytatva a vadászatot - és majd nappal, napvilágnál részletesebben megvizsgálhatja a zsákmányt, teljes pompájában megcsodálva szépségét, részleteit, szivárványos foltjait.

Mert az álmok fontosak. Ezt tudjuk ősidők óta... Táltos őseink az istenek-Isten üzenetét látták bennük, Freud és Jung, meg a követőik szerint pedig a tudatalattink küld üzeneteket9 ebben a formában tudatunk számára. Én meg úgy gondolom, hogy mindkét állítás igaz.

No de lássuk azt a bizonyos álmot:

Az előzményekről annyit, hogy valamikor régen, a 20-as éveim végén tanár voltam. Egy szakközépiskolában tanítottam szakmai tárgyakat és osztályfőnök voltam, meg amatőr színpadot vezettem. Ezt megelőzően  gyűjtöttem már némi tapasztalatot a katedrán, amikor a helyi gimnáziumban voltam óraadó tanár németből, vagyis nem jelentett borzasztó élményt és megrázkódtatást, hogy ki kellett állnom egy osztálynyi kamasz elé, felébreszteni és fenntartani az érdeklődésüket a mondandóm iránt és rávenni őket, hogy az előadott tananyagot megtanulják. Viszont ezzel együtt is gyerekes és éretlen személyiség voltam, abszolute felkészületlen arra, hogy az osztályom kit és mit lát majd bennem. Nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora felelőssége van egy tanárnak a diákjai pillanatnyi és jövőbeli cselekedeteiért illetve a pályájukért melyen elindítja őket. ezen a téren vak voltam és ostoba. Ráadásul a középiskola, melyben dolgoztam, az ugyanaz volt ahol előtte 10 évvel magam is diák voltam, egykori tanáraim hirtelen kollégáimmá váltak. Nem fogtam fel, hogy ez a fajta visszakanyarodás elmúlt életem színhelyére már eleve egyféle tanítás a sorstól, hogy a gyermekként megismert helyet immár felnőtt emberként lássam, és ismét kijárjam az iskolát, de  ezúttal már tényleg érett felnőttként fejezzem azt be. Akkoriban nem volt szemem ezekre a nyilvánvaló összefüggésekre és lehetőségekre. Ezzel együtt  viszonylag tisztességes munkát végeztem, az osztályom nagyon jó volt, tele értelmes, nyitott gyerekekkel. Nagyon jó volt a viszonyunk, jól megtaláltuk egymással a hangot, talán mert lélekben én is egy kamasz voltam csak. Különösen az osztály azon részével volt jó a kapcsolatom, akik színpadosaim is voltak. (Az amúgy egy külön történet, hogy az életemben milyen szerepet töltött be a színpad, az amatőr színjátszás. Talán előbb-utóbb ennek is szentelni fogok egy hosszabb bejegyzést.) Ahogy előtérbe kerültek nálam azok a fiúk és lányok akikkel hetente kétszer darabokat próbáltunk, sokat beszélgettünk, nevettünk egymás poénjain, úgy kerültek kissé háttérbe azok a tagjai az osztálynak, akik nem a színpadon akartak kiteljesedni és megvalósítani önmagukat. Utólag belegondolva lelkiismeret furdalásom van ezért, mert azt a plusz, amit a színpadosaimra szántam, az esetleg hiányozhatott a többieknél.

Az egyik ilyen nemszínpados fiú, nevezetesen Feri anyukája a menzán dolgozott, ahol én is ebédeltem. Mindig is nagy tisztelettel bánt velem, így Tanár Úr, úgy Tanár Úr... Abban az időszakban nem fogyasztottam húst, és miután ez kiderült, gyakorta külön fogás készült számomra egy kis lábaskában a menza konyháján, és így nem kellett beérnem azzal, hogy a hús nélküli puszta köretet - főtt tésztát vagy krumplipürét - fogyasszam. Az az asszony figyelmességéért és kedvességéért - valójában teljesen jogosan - az én plusz figyelmemet várta el csemetéje iránt, azonban én ezzel adós maradtam. Nem történt persze semmi borzasztó, Feri rendesen tanult, tisztességes jegyeket szerzett és leérettségizett, később pedig  a főiskolát is elvégezte. De az elvárt plusz törődést, figyelmet nem adtam meg neki, ezért pedig most szégyenkezem, mert az álmom eszembe juttatta V.Ferit és az anyukáját.

A kollégium konyháján voltam, nem tudom már miért. December végi időszak volt, a diákok pakolásztak és készülődtek haza a téli szünetre. Közben a konyha dolgozói is ott tettek-vettek, és figyelmes lettem egy óriási festményre a fal mellett. A festmény tulajdonképpen két részből állt. Az egyik része egy lélegzet elállítóan szép, csillogóan feldíszített karácsonyfát ábrázolt sötét háttér előtt. A fa alatt kézírásos nagy betűkkel a címe: "Három nap boldogság". Előszörre úgy olvastam a címet, hogy "Lángos boldogság", helytelenül azt a következtetést levonva, hogy afféle szédült művészi ötlettől vezérelve a festmény lángosból készült. Ezt alátámasztani tűnt az is, hogy úgy látszott, mintha  a kép nem száradt volna még meg, hanem egy folyamatosan mozgó, lecsurgó, csillogó máz alkotná. De jobban megnézve a felirat az volt, hogy "Három nap boldogság". És megtudtam, hogy ez egy városbeli festőművésznő alkotása a Karácsonyról. Olyan festékkel készült ami lassanként lecsurog a vászonról és tócsába gyűlik alatta. Vagyis az alkotás megsemmisül 3 nap - Szenteste, Karácsony első és második napja alatt - és csak takarítani való festékfoltok és a puszta vászon sivár szürkesége marad utána.  Metaforát képezve ezzel karácsonyi örömünk időleges, múlandó voltára. A kép másik részén semmi sincs, csak a sötét, zöldesfeketére mázolt háttér néhány elszórt piros, sárga, kék festékfolttal. Alatta a kézzel írott cím: "Nekünk milyen karácsonyunk lesz Tanár Úr?". A képből és a kérdésből felém irányuló szemrehányást éreztem, mert tudtam, hogy a kollégiumban lakó középiskolás diákokat elköltöztetik, a téli szünet után már a másik kollégiumban fognak lakni. Vagyis a konyhások úgy érezhetik, hogy megélhetésük, jövőjük kérdésessé, bizonytalanná vált. Valamiért konkrétan nekem címezték az aggodalmukat tükröző kérdést, holott én már nem dolgozom itt, ez az átalakítás nem az én művem, nem az én felelősségem. Ezeket kezdtem el összeszedegetni magamban, készülve, hogy egy kerek és összefogott érveléssel válaszolok a festménycímben feltett kérdésre,hogy hát ugye nem én tehetek róla, meg hogy bár a középiskolások ugyan elköltöznek, de a főiskolás kollégisták maradnak, és ily módon bizonyára továbbra is szükség lesz konyhára és konyhás nénikre is, meg hogy egyébként is az én jelenlegi munkahelyem éppen hogy megszűnés előtt áll és éppen hogy én vagyok az, akinek aggódnia kellene a jövő miatt. Szóval idáig jutottam a válaszom elgondolásában...

Amikor felébredtem...

Vajon mit jelenthet ez az álom? Az okosok szerint mindenki képes megfejteni a saját álmát, hiszen az összes szükséges motívummal, melyek aktuális élethelyzetét jellemzik, tisztában van. Tudatalattink az előző nap(ok) eseményei és élethelyzetei alapján  kódolja az üzenetét, és a mi feladatunk csupán annyi, hogy dekódoljuk. Ha netalántán nem sikerül akkor annak az az oka, hogy nem AKARJUK megérteni, elfogadni, tudomásul venni a nyilvánvaló és szemünket kiszúró igazságot.

Az én helyzetemben a lehetséges megoldás a FELELŐSSÉG. Éppen az elmúlt héten történt meg, hogy egy dolgozóm kifejtette, hogy fizetésemelést akar. Azt szeretné, hogy a vezetői pótlékját a cég megemelje. Az illető egyébként egyszerű gépszerelőből lett előléptetve vezető szerelővé. Az ő feladata, hogy figyelemmel kíséri a cégnél működő gépek állapotát, működését, karbantartását, és meghibásodás esetén gondoskodik a szükséges pótalkatrészek beszerzéséről, közreműködik a javításban. Nem tartottam indokoltnak a vezetői pótlék megemelését, mert őszintén szólva úgy érzem, hogy Sanyi bácsi nem hajlandó vezetőként működni. Ha problémák adódnak, akkor inkább a kibúvót igyekszik találni, semmint a megoldást keresné. "Hogy ez az illető se törődik a karbantartással, hogy csak ütik vágják a gépüket..meg hogy ő már szólt hogy ezt nem így kellene, hanem egészen máshogy"...stb. Magyarán nem képes felelős vezetőként viselkedni. Ezt így ki is mondtam a kolléganőmnek, amikor az ügyet megbeszéltük. És akkor kissé haloványan eszembe villant, hogy

vajon én mennyire vagyok képes átérezni a munkámból, pozíciómból adódó felelősséget? Az emberek, akik rám bízták a cégüket, a dolgozóim, akik keményen dolgoznak reggeltől estig vagy akár éjszakai műszakban is, és a minimálbért éppen meghaladó fizetésükből kell hogy eltartsák a családjukat, gyerekeiket.. ők vajon hogyan vélekednek arról, hogy én elég felelősségteljesen hozok e döntéseket?

Lehet persze erre azt mondani, hogy ugyan már..az ember éli az életét, azon van, hogy a dolgok jól menjenek, működjön a verkli, fusson a szekér. Azonban ezzel együtt is igaz a megállapítás, hogy életünk jelentős részét félálomban és rutinból éljük-tesszük. Döntéseinknél gyakorta a legkisebb konfliktussal fenyegető, legkönnyebb utat választjuk, halogatjuk a konfrontációt, hogy szembenézzünk az igazán komoly problémákkal. Mert hogy a legtöbb probléma megoldja saját magát egy idő után. És ez igaz is... Nagyon sok probléma önmagától megoldódik, de nem biztos hogy pontosan úgy, ahogyan mi szerettük volna, illetve olyan is van, hogy az idővel inkább mélyül és súlyosbodik. Az igazi vezető képes és meri kiválasztani azokat a gondokat, amiket kell, sőt azonnal kell kezelnie.

Szerintem ez az álom ezt akarta jelenteni nekem.. Vagy valami teljesen mást...

Én jószerivel egyszeri hályogkovácsként éltem annak idején pedagógusi életemet. Órákat tartottam, tanítottam, osztályoztam, mintát adtam, fogaskerekévé váltam más emberek életének. Istent illeti a köszönet, hogy nem történt baj, nem siklottak félre életek, sorsok. Illetve hogy..hát nem is tudom.. Van egy fiú, B. Jani, akivel évek óta nem beszéltem. Egyszerű tanyasi fiú, aki színpadosom volt, és annyira megtetszett neki a színház, a szerepek, hogy érettségi után színművészeti irányba  próbálkozott.  Időnként eszembe jut ő is, meg a szülei is. Nem éreztem alkalmasnak a színházi pályára, félő volt, hogy kudarcok fogják érni és az akkori döntései egész életét vakvágányra juttatják majd. És én pedig nem próbáltam lebeszélni az irányról, bele sem gondoltam, hogy mit jelent egy egy szavam vagy gesztusom, vagy tanácsom. Az első évben nem jött neki össze, utána pedig már nem tudom mi is történt vele, merre van, mit csinál, hogyan boldogul a világban. Itt van a száma a telefonomban. Azt hiszem legfőbb ideje, hogy megnyomjam a hívás gombot és megtudjam, hová vezetett a 20 évvel ezelőtti felelőtlenségem.

 Kiegészítés 2017 december 3-án:

Megnyomtam azt a hívásgombot...Hogy is gondolhattam, hogy ennyi év elteltével egy szám még ugyanahhoz az előfizetőhöz tartozik? Most hogy újraolvastam ezt az írásomat, eszembe juttatta hogy ezt a hívást nem úszhatom meg. Akármi is lesz az eredménye, be fogok itt számolni itt róla.

Hol is tartottam? Ja igen..hogy..fel akarok végre nőni...

Meg hogy ki is vagyok én valójában..és hogy..kilétünk meghatározása egyáltalán nem könnyű feladat... Ezt a gondolatmenetemet folytatva...nem azért nehéz megtalálni a választ, mert ez hosszú kutakodást, morfondírozást, tengernyi szakirodalom átolvasását igényelné...mert a válasz ott van az ember orra előtt..előttem is, Te előtted is kedves olvasó...ha netalántán ide tévedtél volna valahogy... Lényünk belső magja nagyon pontosan tudja, hogy kik is vagyunk és azt is hogy merre tartunk, mi felé törekszünk. Az Ő iránymutatását követjük minden fordulattal életünk keresztútjainál És bizony előbb utóbb oda is fogunk jutni... és még meg is lepődünk azon hogy hol kötöttünk ki, pedig összes előző döntésünk eredménye az, amit most látunk magunk körül és amit mi teremtettünk..

Ahj..most látom..így végigolvasva amit eddig írtam, hogy  elkezdtem okoskodni. Sajnos ez régi hibám, hogy kurva okosnak tartom magam, és nagyon szeretem ezt meg is mutatni, frappáns mondatokban  megmondani a tutit.... És amúgy meg igazam is van, mert valóban kurva okos vagyok, egy csomó mindent olvastam és számos alkalommal rettentően jól hangzó szép dolgokat birok írni.

De sajnos most nem ezért vagyunk  itt.

Hanem miért is?

Eddig nem hoztam még szóba Máriát..talán csak egyszer..a blogom címében... Úgy tűnhet hát, hogy a címadáson kívül más szerepe nem is lesz, hasonlóan Ionescu ellenszínművéhez A kopasz énekesnőhöz, ahol egyetlen egyszer bukkan fel a címadó hölgy, de akkor is csak említés szintjén:

- Apropó, és a Kopasz énekesnő?

- Ugyanolyan a frizurája mint máskor.

Nos Máriának ennél nagyobb szerepet szánok. Mária egy szegedi hölgy, aki afféle gyógyítóként, látóként tevékenykedik. Többektől nagyon érdekes és jó dolgokat hallottam már róla, amikor tavaly felkerestem. Mert régóta éreztem már, hogy helyzetem az életben a tarot kártya akasztott emberéhez hasonlít. Magyarán csak lógok a semmiben, megrekedtem, nem látok magam előtt izgalmas csábító célokat, csak élek, lélegzem, végzem a munkám, teszem a dolgom, telik az idő...Egyre nyilvánvalóbb már, hogy nem fogom megváltani a világot, nem fedezem fel a rák ellenszerét, nem teremtem meg a világbékét, nem szüntetem meg a globális szegénységet stb..stb.... És ebbe bele is törődtem. De azt már nehezebb elfogadnom, hogy hátralevő életem a napi ház körüli szöszmötölésről, munkáról, evésről, ivásról, szarásról fog szólni. És itt kérek most elnézést előző mondatomért a hajléktalanoktól, munkanélküliektől, éhezőktől és székrekedésben szenvedőktől, hiszen számukra a felsorolt dolgok - révén hogy hiányoznak - egészen más jelentőséggel bírnak. Mindnyájunknak az fáj leginkább, ami hiányzik. Tudom, hogy az önmagában hogy élünk, lélegzünk, mozgunk, az maga egy csoda. Esténként összekulcsolt kézzel mondok köszönetet Istennek, hogy átélhettem a napot, dolgozhattam, tanulhattam, érzékszerveimmel befogadhattam a körülöttem lévő színes világ ingereit, hogy fogaskereke lehetek egy vállalati gépezetnek, ahol számítanak rám. Hálát adok a gyermekeimért, és hogy szerető család vesz körül. Még a kudarcokat és akár a fejfájást is megköszönöm Neki, mert tudom, hogy ezek tanítanak, csiszolnak, vezetnek. És aztán kérem, hogy mutassa meg számomra a helyes utat  és hogy legyen meg a bátorságom és erőm ezt követni is.

És itt térnék vissza a bejegyzésem elején említett okosságomhoz. Ami létezik.. De mit ér bármilyen okosság, ha nem viszi előbbre az életünket,a Világot, ha öncélú? Semennyit. Az efféle okosság csak olyan, mint a saját farkát kergető kiscica. Rendkívül üdítő lehet és szívet melengető, de nem tart sehová, önmaga körül forog.

Szóval itt tartott az életem, amikor felkerestem Máriát.

Kissé tartottam a találkozástól, mert az ember fia hajlamos rá, hogy féljen az ismeretlen és érthetetlen dolgoktól, és hát ugyan mit fog látni bennem, rajtam..micsoda szörnyűséges - akár általam sem sejtett - titkaimra derülhet fény hirtelen. Ehhez képest semmi szörnyűség sem történt, beszélgettünk egy jót. Elmondása szerint úgy látja, hogy eléggé zárkózott személyiség vagyok és nem sokat mutatok magamból még az ő számára sem. Lehet persze mondani, hogy ez egy piszkosul jó duma, mert eleve felmentést ad kudarc vagy melléfogás esetére.

Beszélgettünk a gyermekkoromról, hogy elváltak a szüleim, hogy  kb. 10 éves koromtól Édesanyám nevelt, és hogy ez milyen hatással volt rám, és javasolta, hogy kicsit részletesebben merüljek le ebben a múltban, mert talán ott gyökeredzik, hogy kevéssé tudom átélni-átérezni a felnőtt férfi szerepét. Nem külső jegyeimben, vagy fizikai cselekvés és képességek szintjén, hanem az említett karakter lelki-szellemi oldalát. Akkor úgy hirtelen kissé megütődtem ezen, de utólag elgondolkodva találtam néhány gyanús momentumot az életemben, melyek szerint akár lehet ez az az út, ami előrefelé visz.

Eldöntöttem, hogy a múltamba és magamba nézek, mint a búvár a hajóroncsot átkutatom gyermekkorom elsüllyedt, moszatokkal belepett emlékeit. Felszínre hozom a törmelékeket apránként és hátha összeáll belőlük egy értelmes alakzat. Ezek fognak hát felbukkanni itt a blogon az elkövetkezendőkben. Emlékek, törmelékek, okoskodások, álmok. Aztán majd kiderül, hogy találok e köztük kincset, vagy csupán jelentéktelen, értéktelen kacatok tömege az egész.

Azután elhangzott még, hogy azért érdemes lenne elvégeztetni egy kardiológiai és egy urológiai kivizsgálást, mert ezeken a tájékokon érez bizonyos problémákat. Ezeken mostanra részint túl vagyok, részint folyamatban vannak, és az eredmények alátámasztották a véleményét. És most megint elő lehetne állni azzal..hogy..ugyan már, 50 éves kor fölött melyik pasinak teljesen egészséges a szíve...és melyiknek nincs semmi gondja  a prosztatájával.

Szóval ezeket különösebb kockázat nélkül tanácsolhatta volna akár Misi a portás, vagy Klárika a boltos kislány is..említve itt csak két olyan embert, akivel nap mint nap találkozom. De egyikük sem tett erre javaslatot, talán mert nem is kértem ki az ügyben a véleményüket. De nem is ez a lényeg. Talán valaki fontosnak érezheti azt a kérdést, hogy Mária, képzelt beszélgetőtársam, vajon ténylegesen rendelkezik e a képességgel, hogy belém lásson, hogy észleljen bennem akár fizikai, akár lelki görcsöket. Erre egy régen hallott történettel tudnék válaszolni, mely szerint valami szerencsejátékban a pasinak választania kellett számok közül, és ő a 49-est választotta, mellyel meg is nyerte a főnyereményt. Utána kérdezték tőle, hogy miért éppen ezt a számot választotta, mire elmesélte, hogy útközben ahogy a játék helyszínére tartott, rácsodálkozott egy nagy házra, megszámolta, 6 emelete volt, megszámolta az ablakokat is, emeletenként 8 db ablak, és eldöntötte, hogy miután 6 * 8 = 49 , ezért ő, ha majd választania kell, akkor a 49-est fogja választani. És lám milyen jól okoskodott, valóban a 49-es lett a nyerőszám. Ennyi a történet. Mit is jelent ez most? Tök mindegy, hogy Mária milyen erőkkel és tudással rendelkezik. A cél nem az, hogy Ő bármit is bizonyítson, hanem hogy akárhogyan is de hozzásegítsen a sikerhez, ami abból áll, hogy testi lelki egészségben előbbre jutok. Nem számíthatok arra, hogy megfog a grabancomnál fogva és kiránt a meleg pocsolyából, amiben dagonyázom, és dagonyázhatnék még évekig, évtizedekig is akár, hanem az én döntésem és az én munkám lesz, ha képes leszek kimászni belőle. Ő maximum drukkolhat nekem, vagy időnként tanácsokat adhat, nem várok el többet.

Úgy vélem mára elég is volt ennyi.. :)

Nos..azt hiszem ezek olyan fontos kérdések, amelyeket mindannyiunknak fel kellene tennie saját magának, és megdöbbentően kevesen teszik mégis..

Lehetséges, hogy maga a kérdésfeltevés nem is teljesen helyes..

Jobb lenne a "Mit hiszek magamról, hogy ki vagyok" és  a "mivé akarok válni abból amit most gondolok hogy éppen vagyok"

De hát ezek kicsit olyan nehézkesen hangoznának, ráadásul csapdákat is tartalmaznak, itt van mindjárt a "hiszek"..

Legtöbbünknek van egy önmagáról alkotott képe, amit részben testi, részben lelki-szellemi jegyek összességeként magáénak érez, jellemzőnek tart. Vajon mennyire tükrözi ez a kép a valóságot? Ráadásul ennek az önképnek is vannak rétegei. Adott pillanatban érezhetjük magunkat nagyon szépnek és jónak és erősnek és ügyesnek. Vagy pedig pillanatnyi hangulatunk, események, környezeti visszajelzések alapján egy siralmas csődtömegnek is.

Én az imént például nagyon elégedett voltam még magammal, amikor eldöntöttem, hogy elindítom azt a blogot, lelkem görcseit, igazgyöngyeit, salakját pedig idelapátolom a netre elétek, elém, magam alá...

Aztán most, hogy elkezdtem, már nem ennyire fényes a fentebb említett kép, mert bár a gondolati kincseknek és a gyöngyöknek úgy kellene ömleniük ujjaim alól, mint tehénből a trágya, de úgy néz ki, hogy már a legelején értelmezési zűrzavarba gabalyodtam és egy helyben toporgok...

Nahh szóval valójában nem a pillanatnyi hangulatunk diktálta önkép, melyet firtatni készülök, hanem az a mélyebben rejlő mag, lényünk nyugalomban lévő közepe, mely kizárólagos sajátossága Kovács Jánosnak, anyja neve: Béres Lilla, személyigazolvány száma: AU567711..stb.. ( melyek persze fiktív adatok, csupán jelezni kívántam hogy  egyetlen emberre vonatkozik) és melybe szeretném beleásni magam, titkon remélve hogy egészen furcsa, érdekes és fontos helyekre is eljuthatok ezen a képzeletbeli alagúton át. Mint például Cecei Éva az Egri csillagokban. Itt latolgattam, hogy esetleg régészeti hasonlatot hozzak fel és egy csodálatos piramis kincses belsejébe tartson képzeletbeli utam, de úgy vélem, hogy a valóság inkább az egri alagúthoz áll közelebb, mely egy rommá lőtt, ostromlott vár belsejébe vezet.

A körülöttünk lévő világ ágyúi nap mint nap tüzelnek ránk, falak és bástyák omlanak. A rövid kis nyugalmas időszakokban szorgos-kétségbeesett kezek újjáépítenek védvonalakat, sáncokat. Felmentősereg nem várható. A kapituláció maga a halál.

Hát igen..végül is csak eljutottunk valahová, némi kacskaringókon át, kiderült, hogy ki is vagyok én:

ÉN EGY OSTROMLOTT VÁR VAGYOK

És egyébként ez a gondolat, mármint hogy a kapituláció maga a halál bár jól hangzik, de nem teljesen igaz, és igényelne még egy kis boncolgatást és megvitatást, de lehetséges, hogy ezt csak az áruló Hegedűs juttatta eszembe

Nos valójában nem ide készültem...

Szerintem hagyjuk békén inkább az egri hősöket, meg ezt a várat. 

Fussunk neki még egyszer a kérdésnek: "Ki is vagyok én?"

Hát a Hókirályfi...

Tépelődtem picit, hogy milyen nevet is válasszak magamnak ebben a blogban. Végül úgy döntöttem, hogy nem rejtőzködöm s búvok holmi álnév sánca mögé, hanem elébetek(elébem) tárom a szomorú igazságot.  Eric Berne, a tranzakció analízis pszichológiai irányzatának megteremtője fejtette ki Sorskönyv című művében, hogy mi mindent árul el rólunk az, hogy melyik a kedvenc mesénk. Mert mindannyiunknak van kedvenc meséje, amit hússzor-százszor kértük, hogy elmeséljenek nekünk szüleink, vagy olvastuk el magunk, vagy éppen vetítettünk le csikorgó diafilmen lesötétített szobában a falra kifeszített lepedőre, miközben milliónyi csillogó kis porszem lebegett a fényben. Ez..a kedvenc mese, a kiválasztott hős, akinek a helyébe álmodjuk-színezzük magunkat megmutatja, hogy kik is vagyunk belső gyermeki lényegünk szerint, mi több, az előttünk álló utat is kirajzolja.

Az én kedvenc mesém a Hókirálynő volt. A Hókirálynő messze északon él, és egy téli napon elrabol egy kisfiút, a szánján magával viszi a kastélyába, jéggé dermeszti a szívét, és ott élnek ketten a hideg, ragyogó jégpalotában.

Szóval most már tudod, ez vagyok én..mármint az elrabolt gyerek. Semmi sárkány, vagy hamuban sült pogácsa, semmi királykisasszony..csak hidegség, jég és csend. Nem igazán kapkodós, vagy bonyodalmas a történet, ahogyan az életem sem az. Csak már kissé megöregedtem, és jó lenne azt a jégszilánkot, ami a szívembe hatolt felolvasztani, és jó lenne végre felnőni...

Ez az, amit akarok...

És azt hiszem most hirtelen ennyit akartam kezdésként leírni...

....írtam még 2015 február 10-én és láttam hogy ez jó.. Élesítettem és nem is háborgattam egészen mostanáig, (2017. november 16-ig)amikor is hirtelen elő kellett kapni egy platformot, ahol egy többeket érdeklő ügyben írtam egy posztot. Persze nem nagy kunszt lett volna külön erre indítani egy blogot arról a régesrégi kis csapatról, de ez csak most, ebben a pillanatban jutott eszembe, Akkor meg, pusztán ökonómiai szemlélettől vezérelve nem akartam foglalni a blogoszférát, hiszen miért kezdjen az ember egy új füzetet, ha abba csupán egyetlen cikkecskét akar írni. Sokkal egyszerűbb alkalmasint a létező füzetünket megfordítani és a hátsó lapra leírni a kikívánkozó tartalmat. Ezt tettem hát, megfordítottam a füzetet. Most, hogy az említett üggyel kapcsolatban elmondtam a véleményemet, és akinek szándékában állt, az ugyancsak elmondhatta, ideje visszatérni a régi kerékvágásba. Kicsit átfésülgettem a szöveget és most újra beélesítem. Nem szeretnék ennek nagy feneket keríteni, van bennem persze exhibicionizmus, de talán az egész írás csak olyan számomra, mint amikor valaki az úton haladva megáll, egy kavicsot tesz az egyik kilométerkő tetejére és utána továbbmegy. Ahogy apró jelzés az a kavics, hogy ott járt kelt valaki aki imígyen hagyott nyomot a fizikai világban, úgy legyen óvatos jel ez a blog, hogy íme itt jártam keltem a világ eme  virtuális szegletén és ezeket a betűket kedvem szerint egymás után raktam.

Hát így lesz....