Nos itt vagyunk megint..

Az előző bejegyzéseimet követően, miután tisztáztam, hogy ki kicsoda, és hogy mit is csinálok itt, úgy szándékoztam, hogy akkor elkezdem előásni az emlékeimet a gyermekkoromból, hogy így évtizedek élményei és tapasztalásai után mennyiben mások, mit üzennek, mire tanítanak.

Azonban az élet közbeszólt, pontosabban egy álom, amit most éjjel éltem meg, és most úgy érzem útvonalat és irányt mutat, hát muszáj leírnom. Eredetileg egyébként, hónapokig érlelve az elképzelést erről a blogról, más címet terveztem neki. Szándékom szerint az álmaimat akartam összegyűjteni benne és megkísérelni értelmezni őket. Az "Álmoskönyv" cím az ugye már foglalt Krúdy Gyula által, maradt volna az "Álmosfüzet" ami legalább olyan jó, és egyúttal utalt volna arra a kis füzetkére is, melynek minden tisztességes, álmainak jelentőséget tulajdonító ember éjjeliszekrényében ott kellene lapulnia egy íróeszköz társaságában, és amelybe ébredés-felriadás után a csalóka álmok még elröppenésük-elhalványulásuk előtt foglyul ejthetők, hasonlatosan a rovarász lepkegyűjtő hálójához. A lényeges momentumok hevenyészett rögzítése után aztán akár vissza is aludhat az álmodó - folytatva a vadászatot - és majd nappal, napvilágnál részletesebben megvizsgálhatja a zsákmányt, teljes pompájában megcsodálva szépségét, részleteit, szivárványos foltjait.

Mert az álmok fontosak. Ezt tudjuk ősidők óta... Táltos őseink az istenek-Isten üzenetét látták bennük, Freud és Jung, meg a követőik szerint pedig a tudatalattink küld üzeneteket9 ebben a formában tudatunk számára. Én meg úgy gondolom, hogy mindkét állítás igaz.

No de lássuk azt a bizonyos álmot:

Az előzményekről annyit, hogy valamikor régen, a 20-as éveim végén tanár voltam. Egy szakközépiskolában tanítottam szakmai tárgyakat és osztályfőnök voltam, meg amatőr színpadot vezettem. Ezt megelőzően  gyűjtöttem már némi tapasztalatot a katedrán, amikor a helyi gimnáziumban voltam óraadó tanár németből, vagyis nem jelentett borzasztó élményt és megrázkódtatást, hogy ki kellett állnom egy osztálynyi kamasz elé, felébreszteni és fenntartani az érdeklődésüket a mondandóm iránt és rávenni őket, hogy az előadott tananyagot megtanulják. Viszont ezzel együtt is gyerekes és éretlen személyiség voltam, abszolute felkészületlen arra, hogy az osztályom kit és mit lát majd bennem. Nem voltam tisztában azzal, hogy mekkora felelőssége van egy tanárnak a diákjai pillanatnyi és jövőbeli cselekedeteiért illetve a pályájukért melyen elindítja őket. ezen a téren vak voltam és ostoba. Ráadásul a középiskola, melyben dolgoztam, az ugyanaz volt ahol előtte 10 évvel magam is diák voltam, egykori tanáraim hirtelen kollégáimmá váltak. Nem fogtam fel, hogy ez a fajta visszakanyarodás elmúlt életem színhelyére már eleve egyféle tanítás a sorstól, hogy a gyermekként megismert helyet immár felnőtt emberként lássam, és ismét kijárjam az iskolát, de  ezúttal már tényleg érett felnőttként fejezzem azt be. Akkoriban nem volt szemem ezekre a nyilvánvaló összefüggésekre és lehetőségekre. Ezzel együtt  viszonylag tisztességes munkát végeztem, az osztályom nagyon jó volt, tele értelmes, nyitott gyerekekkel. Nagyon jó volt a viszonyunk, jól megtaláltuk egymással a hangot, talán mert lélekben én is egy kamasz voltam csak. Különösen az osztály azon részével volt jó a kapcsolatom, akik színpadosaim is voltak. (Az amúgy egy külön történet, hogy az életemben milyen szerepet töltött be a színpad, az amatőr színjátszás. Talán előbb-utóbb ennek is szentelni fogok egy hosszabb bejegyzést.) Ahogy előtérbe kerültek nálam azok a fiúk és lányok akikkel hetente kétszer darabokat próbáltunk, sokat beszélgettünk, nevettünk egymás poénjain, úgy kerültek kissé háttérbe azok a tagjai az osztálynak, akik nem a színpadon akartak kiteljesedni és megvalósítani önmagukat. Utólag belegondolva lelkiismeret furdalásom van ezért, mert azt a plusz, amit a színpadosaimra szántam, az esetleg hiányozhatott a többieknél.

Az egyik ilyen nemszínpados fiú, nevezetesen Feri anyukája a menzán dolgozott, ahol én is ebédeltem. Mindig is nagy tisztelettel bánt velem, így Tanár Úr, úgy Tanár Úr... Abban az időszakban nem fogyasztottam húst, és miután ez kiderült, gyakorta külön fogás készült számomra egy kis lábaskában a menza konyháján, és így nem kellett beérnem azzal, hogy a hús nélküli puszta köretet - főtt tésztát vagy krumplipürét - fogyasszam. Az az asszony figyelmességéért és kedvességéért - valójában teljesen jogosan - az én plusz figyelmemet várta el csemetéje iránt, azonban én ezzel adós maradtam. Nem történt persze semmi borzasztó, Feri rendesen tanult, tisztességes jegyeket szerzett és leérettségizett, később pedig  a főiskolát is elvégezte. De az elvárt plusz törődést, figyelmet nem adtam meg neki, ezért pedig most szégyenkezem, mert az álmom eszembe juttatta V.Ferit és az anyukáját.

A kollégium konyháján voltam, nem tudom már miért. December végi időszak volt, a diákok pakolásztak és készülődtek haza a téli szünetre. Közben a konyha dolgozói is ott tettek-vettek, és figyelmes lettem egy óriási festményre a fal mellett. A festmény tulajdonképpen két részből állt. Az egyik része egy lélegzet elállítóan szép, csillogóan feldíszített karácsonyfát ábrázolt sötét háttér előtt. A fa alatt kézírásos nagy betűkkel a címe: "Három nap boldogság". Előszörre úgy olvastam a címet, hogy "Lángos boldogság", helytelenül azt a következtetést levonva, hogy afféle szédült művészi ötlettől vezérelve a festmény lángosból készült. Ezt alátámasztani tűnt az is, hogy úgy látszott, mintha  a kép nem száradt volna még meg, hanem egy folyamatosan mozgó, lecsurgó, csillogó máz alkotná. De jobban megnézve a felirat az volt, hogy "Három nap boldogság". És megtudtam, hogy ez egy városbeli festőművésznő alkotása a Karácsonyról. Olyan festékkel készült ami lassanként lecsurog a vászonról és tócsába gyűlik alatta. Vagyis az alkotás megsemmisül 3 nap - Szenteste, Karácsony első és második napja alatt - és csak takarítani való festékfoltok és a puszta vászon sivár szürkesége marad utána.  Metaforát képezve ezzel karácsonyi örömünk időleges, múlandó voltára. A kép másik részén semmi sincs, csak a sötét, zöldesfeketére mázolt háttér néhány elszórt piros, sárga, kék festékfolttal. Alatta a kézzel írott cím: "Nekünk milyen karácsonyunk lesz Tanár Úr?". A képből és a kérdésből felém irányuló szemrehányást éreztem, mert tudtam, hogy a kollégiumban lakó középiskolás diákokat elköltöztetik, a téli szünet után már a másik kollégiumban fognak lakni. Vagyis a konyhások úgy érezhetik, hogy megélhetésük, jövőjük kérdésessé, bizonytalanná vált. Valamiért konkrétan nekem címezték az aggodalmukat tükröző kérdést, holott én már nem dolgozom itt, ez az átalakítás nem az én művem, nem az én felelősségem. Ezeket kezdtem el összeszedegetni magamban, készülve, hogy egy kerek és összefogott érveléssel válaszolok a festménycímben feltett kérdésre,hogy hát ugye nem én tehetek róla, meg hogy bár a középiskolások ugyan elköltöznek, de a főiskolás kollégisták maradnak, és ily módon bizonyára továbbra is szükség lesz konyhára és konyhás nénikre is, meg hogy egyébként is az én jelenlegi munkahelyem éppen hogy megszűnés előtt áll és éppen hogy én vagyok az, akinek aggódnia kellene a jövő miatt. Szóval idáig jutottam a válaszom elgondolásában...

Amikor felébredtem...

Vajon mit jelenthet ez az álom? Az okosok szerint mindenki képes megfejteni a saját álmát, hiszen az összes szükséges motívummal, melyek aktuális élethelyzetét jellemzik, tisztában van. Tudatalattink az előző nap(ok) eseményei és élethelyzetei alapján  kódolja az üzenetét, és a mi feladatunk csupán annyi, hogy dekódoljuk. Ha netalántán nem sikerül akkor annak az az oka, hogy nem AKARJUK megérteni, elfogadni, tudomásul venni a nyilvánvaló és szemünket kiszúró igazságot.

Az én helyzetemben a lehetséges megoldás a FELELŐSSÉG. Éppen az elmúlt héten történt meg, hogy egy dolgozóm kifejtette, hogy fizetésemelést akar. Azt szeretné, hogy a vezetői pótlékját a cég megemelje. Az illető egyébként egyszerű gépszerelőből lett előléptetve vezető szerelővé. Az ő feladata, hogy figyelemmel kíséri a cégnél működő gépek állapotát, működését, karbantartását, és meghibásodás esetén gondoskodik a szükséges pótalkatrészek beszerzéséről, közreműködik a javításban. Nem tartottam indokoltnak a vezetői pótlék megemelését, mert őszintén szólva úgy érzem, hogy Sanyi bácsi nem hajlandó vezetőként működni. Ha problémák adódnak, akkor inkább a kibúvót igyekszik találni, semmint a megoldást keresné. "Hogy ez az illető se törődik a karbantartással, hogy csak ütik vágják a gépüket..meg hogy ő már szólt hogy ezt nem így kellene, hanem egészen máshogy"...stb. Magyarán nem képes felelős vezetőként viselkedni. Ezt így ki is mondtam a kolléganőmnek, amikor az ügyet megbeszéltük. És akkor kissé haloványan eszembe villant, hogy

vajon én mennyire vagyok képes átérezni a munkámból, pozíciómból adódó felelősséget? Az emberek, akik rám bízták a cégüket, a dolgozóim, akik keményen dolgoznak reggeltől estig vagy akár éjszakai műszakban is, és a minimálbért éppen meghaladó fizetésükből kell hogy eltartsák a családjukat, gyerekeiket.. ők vajon hogyan vélekednek arról, hogy én elég felelősségteljesen hozok e döntéseket?

Lehet persze erre azt mondani, hogy ugyan már..az ember éli az életét, azon van, hogy a dolgok jól menjenek, működjön a verkli, fusson a szekér. Azonban ezzel együtt is igaz a megállapítás, hogy életünk jelentős részét félálomban és rutinból éljük-tesszük. Döntéseinknél gyakorta a legkisebb konfliktussal fenyegető, legkönnyebb utat választjuk, halogatjuk a konfrontációt, hogy szembenézzünk az igazán komoly problémákkal. Mert hogy a legtöbb probléma megoldja saját magát egy idő után. És ez igaz is... Nagyon sok probléma önmagától megoldódik, de nem biztos hogy pontosan úgy, ahogyan mi szerettük volna, illetve olyan is van, hogy az idővel inkább mélyül és súlyosbodik. Az igazi vezető képes és meri kiválasztani azokat a gondokat, amiket kell, sőt azonnal kell kezelnie.

Szerintem ez az álom ezt akarta jelenteni nekem.. Vagy valami teljesen mást...

Én jószerivel egyszeri hályogkovácsként éltem annak idején pedagógusi életemet. Órákat tartottam, tanítottam, osztályoztam, mintát adtam, fogaskerekévé váltam más emberek életének. Istent illeti a köszönet, hogy nem történt baj, nem siklottak félre életek, sorsok. Illetve hogy..hát nem is tudom.. Van egy fiú, B. Jani, akivel évek óta nem beszéltem. Egyszerű tanyasi fiú, aki színpadosom volt, és annyira megtetszett neki a színház, a szerepek, hogy érettségi után színművészeti irányba  próbálkozott.  Időnként eszembe jut ő is, meg a szülei is. Nem éreztem alkalmasnak a színházi pályára, félő volt, hogy kudarcok fogják érni és az akkori döntései egész életét vakvágányra juttatják majd. És én pedig nem próbáltam lebeszélni az irányról, bele sem gondoltam, hogy mit jelent egy egy szavam vagy gesztusom, vagy tanácsom. Az első évben nem jött neki össze, utána pedig már nem tudom mi is történt vele, merre van, mit csinál, hogyan boldogul a világban. Itt van a száma a telefonomban. Azt hiszem legfőbb ideje, hogy megnyomjam a hívás gombot és megtudjam, hová vezetett a 20 évvel ezelőtti felelőtlenségem.

 Kiegészítés 2017 december 3-án:

Megnyomtam azt a hívásgombot...Hogy is gondolhattam, hogy ennyi év elteltével egy szám még ugyanahhoz az előfizetőhöz tartozik? Most hogy újraolvastam ezt az írásomat, eszembe juttatta hogy ezt a hívást nem úszhatom meg. Akármi is lesz az eredménye, be fogok itt számolni itt róla.